Ismét az egyenruhák idejét éljük: persze jó, ha minél tágabban értjük az uniformist, hiszen valahol piercing, máshol a kötelező smink az előírás – a nagy mell azonban még az ing alatt is „válóok” lehet a cégtől. Egyfelől azt halljuk, legyünk önmegvalósító, hétköznapi istennők, máshol a láthatatlanság a követelmény.
A munkahelyi öltözködés írott és íratlan szabályai vagy az állásinterjúkon való kívánatos és sikergyanús megjelenés örökzöld témák. Tény ugyanakkor, hogy a karrier-tanácsadók és HR-guruk bölcs jó tanácsaitól mind a munkáltatók, mind pedig az alkalmazottak szeretnek – minden irányban – eltérni: irreális előírásokkal ugyanúgy találkozni, mint a meglévő szabályokra fittyet hányó dolgozóval. A következmények? Egy neves amerikai kávéházlánc például előnyben részesítette felvételkor a piercinggel gazdagon díszített jelentkezőket, a Harvardról viszont bocsátottak el könyvtári beosztottat pusztán azért, mert – amolyan zoltánerikásan – „túl szexinek” találták, és a külsejét összeegyeztethetetlennek tartották a hely szellemével és a munkakörrel. Akad Las Vegas-i kaszinó, ahonnan azért bocsátottak el egy nőt, mert nem volt hajlandó sminkelni, egy hazai, patinás luxusszálló viszont túlzottan dús keblei miatt vált meg egy dolgozójától, aki hiába hivatkozott arra, hogy ing és mellény is takarja a feltűnő mellbőséget, a felmondólevelét már csak a bíróságon volt alkalma lobogtatni. A munkahelyi diszkrimináció áldozatairól vagy szimpla szabályszegőkről beszélünk?
A külső adottságokat egyelőre tegyük zárójelbe, vessünk egy pillantást csupán a munkahelyi öltözködésre és megjelenésre. A helyzet meglehetősen skizofrén, már ha a trendeket és a normákat próbálnánk összefésülni. A divatmagazinok idevágó, a „trend”, „stílus”, „eredetiség” és „vonzó megjelenés” címszavakkal ellátott összeállításaiban különleges, kifejezetten feltűnő és méregdrága holmikról állítják, hogy a 21. századi nő mindennapi megjelenésének kelléktárába kívánkoznak, míg a témával foglalkozó „hivatásosok” normarendszerében többnyire arról olvasni, hogy a munkahelyet bizony nem célszerű a kifutóval keverni, az öltözékünk legyen egyszerű, szolid, a feltűnőséget még csak hírből se ismerje – a női hajlatoknak és domborulatoknak a sejtetése is bűn. A mérleg egyik serpenyőjében tehát az uniformizált szürkeség, a másikban az önmegvalósító és magabiztos eredetiség foglal helyet – mindkét trend meghatározó, az összeegyeztethetőség azonban nem mindig gördülékeny. Női identitás kontra szabályzat, sztereotípiák és saját ízlés verseng egymással, hogy aztán szerencsés esetben „jut is, marad is” alapon mindenki jól járjon.
Egy, a munkahelyi öltözködést vizsgáló kutatás arra az eredményre jutott, hogy folyamatosan növekszik azoknak a munkahelyeknek a száma, ahol a munkaszerződésekben írásba foglalják, milyen viseletben jelenhetnek meg az alkalmazottak. A vállalati arculat egységességének fontossága mellett szavatolni kívánnak a dolgozók „kifogástalan” külsejéért, és hogy senki ne juthasson pusztán ezáltal ilyen-olyan előnyökhöz. Ugyanez a vizsgálat azt is kimutatta, hogy a férfiak egyre kevésbé preferálják az öltönyt, míg a nők nem szívesen flangálnak diszkrét kiskosztümben minden egyes munkanap, hacsak ezt elő nem írják. A munkáltatók javarészt a cégimázs felépítése és erősítése mellett egészségügyi és biztonsági okokra hivatkozva szoktak a dresscode mellett érvelni, egy budapesti bank felsővezetőjét idézve: „azt tapasztaljuk, hogy a munkahelyi öltözködési kultúra sok szempontból gyerekcipellőben jár – az etikettet nem pusztán figyelmen kívül hagyják, de sokan egyáltalán nem ismerik. Az egyenruha nem a szükséges rossz, csak megvéd a szélsőségektől, amire több szektorban igenis nagy szükség van.” A szabályok tehát világosak – a kiskapuk azonban számosak.
Ahogy anno az iskolaköpeny, úgy a munkahelyi egyenruha is „kijátszható”, felértékelődik mellette-kívüle minden, az egyéniséget tükröző elem: hangsúlyosabbá válik a cipő, a frizura, a körömlakk vagy épp a smink és az ékszerek – megkülönböztető, figyelemfelkeltő – szerepe. Ahol a ruházat nem tükrözhet saját ízlést, ott a többi külső jegy veszi át ezt a feladatot – alkalomadtán túl is terhelve a külső ezen pontjait –, erről pedig se vezérigazgató, se munkahelyi nagyetikett nem bírja (talán nem is akarja) lebeszélni a dolgozókat. Igen ám, de a sztereotípiák makacsabbak ennél. A dekoratív külső átüt az egyenruhán is, az előnytelen testi adottságokat pedig semmilyen munkaruha nem tünteti el, maximum palástolja. Környezetünk nőiességgel kapcsolatos elvárásait így nemcsak a saját „ideállal” kell összebékíteni, de még a munkahelyi törvénykönyv is belerondít az amúgy sem rózsás helyzetbe, ha reggel a ruhásszekrényből öltenénk magunkra az aznapit.
Lássuk csak: egy hazai vizsgálat szerint a nők 25–30 százaléka vallotta, hogy a külseje befolyással volt a szakmai pályafutására, akár előnye, akár hátránya származott ebből. Tény, hogy megnyerő külcsín olykor behozhatatlan előny (annál is inkább, mert a szépséget és a vonzó megjelenést szeretjük továbbgondolni: aki szép, az kedves, jó és becsületes is, lásd: sztereotípiák), máskor, néhány nagy presztízsű állás betöltésekor kifejezett hátrány a dekoratív külső, ebben pedig olyan „tudáscsomagok” segítenek, amelyek a szépséget, a vonzó megjelenést és a szakmai kvalitásokat mint egymást kizáró okokat határozzák meg: lásd szőke nős viccek, a szép nők mind buták stb. Tehát míg egyeseket a túlsúlyuk vagy a merész hajszínük miatt ér hátrányos megkülönböztetés, másokat épp a hangsúlyos nőiességük vet vissza a pályán – hol így, hol úgy kompenzálják az érintettek a veszteséget. Ezzel csak arra kívántunk rámutatni, hogy a szélsőségek kiiktatásával sem mindig vagyunk beljebb, jogtalan előnyökhöz ugyanígy „hozzásegíthet” a trendi megjelenés, ahogy hátrány lehet például a kevésbé divat- és trendorientált öltözködési kultúra, a súlyfelesleg vagy akár a „normálistól” eltérő mellbőség.
Ne legyenek illúzióink: a külső megjelenésnek mindig is nagy szerepe volt az elsőbenyomás-keltésben (olykor az egyetlen kapaszkodó az idegennek), sőt a kapcsolataink alakulásában is, ezalól pedig nem kivétel a munkahely sem, sőt. Ha valahol, hát itt igazán nagyító alatt méretünk meg – a sérelmek azonban, eltérően a nyugati gyakorlattól, csak ritka esetben érnek el a jogorvoslatig.
forrás: www.borsa.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: